Nagy Bandó András
„Figyelek, mint Micimackó, jövök- megyek a világban, és el-elhallgatok ezt-azt a gyermekektől, meg a szüleiktől. És figyelem a gyermek-szülő kapcsolatokat is. Emlékeim,
épp, mert magam is nagyapává lettem, azonosak a velem egykorú nagyszülők emlékeivel, így szerencsésen rajzolódik ki versemből ez a nosztalgikus vonal is, az idősebb generáció nem kis örömére. Amikor pedig madarakról, pókokról, meg ganéjtúró bogarakról írok, az orfűi természetes környezet az ihletadóm.
Udvarunk vendégei a feketerigók, a kanárik, a sármányok, a cinkék, a verebek, mátyásmadarak, meggyvágók, ökörszemek és a tengelicék, de jöttek már ide szájtáti vércsék is. Fölkínálták magukat, figyelhettem őket, és már csak írnom kellett róluk.
Mélyről érkeztem, és most sem gondolom, hogy szédítő magasságban lennék. A «csúcsra jutottam» állapot mindig zavart, mert onnan már csak lefelé lehet menni. Egy fennsíkra érkeztem – ebben hiszek, és szeretnék még elidőzni ezen a tájon.”