Németh Zoltán
„Én legszívesebben lírai idiotizmusnak nevezném ezt a könyvet, hiszen nem képes kilátni önmagából, a nyelv zárt osztályának lakója, s ráadásul még élvezi is saját korlátoltságát. De hogy visszatérjek a kiindulóponthoz: az egész könyvet az inspirálta, hogy egy influenzajárvány idején belázasodott a fiam, s poénokat kezdtem gyártani a szórakoztatására, figyelemelterelés céljából.
Ennek nyomán neki gyakran jobb poénjai lettek, mint nekem, ezeket aztán beledolgoztam néhány versbe is. Hát így lesz a betegségből játék, a bacilusból imbecilus. […]
Gyerekkoromban egyrészt ornitológus, másrészt erdész szerettem volna lenni, az archeológus pályán kívül. Ma is meg tudom különböztetni a tövisszúró gébicset a meggyvágótól, vagy az őszapót az erdei pintytől. De ebben a viszonyban benne van mind az ember, mind az állat létének tragikuma. Az emberé, amely kiemelkedett az állatvilágból, kiirtotta legközelebbi rokonait, s teljesen egyedül maradt. S az állaté, amelyik lemaradt a fejlődésben, elveszített egy versenyt, s mintegy negatív lenyomatként működik, kimondatlanul is egy alacsonyabb rendű létformaként. Ennek a kettős viszonynak a feloldhatatlan tragikumára a könyvemben is utalok néhány helyen. Hiszen az állat képtelen megszólítani bennünket, képtelen használni a nyelvünket. Az állatos verseskönyvem éppen ezért legalább annyira a kiszolgáltatottság könyve is, mint a felhőtlen humoré és paródiáé.”