Finy Petra
„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy majdnem-legkisebbik lány. Úgy hívták, hogy Petra, ami azt jelenti kőszikla, de mindenki csak Kavicsnak becézte. Hiszen a gyerek kőszikla pont olyan, mint egy kavics. Kavicsnak kék szeme volt, és úgy tudott vele nézni, mintha történeteket mesélne. Ha szomorú volt, búboszorkányok suhantak át szivárványhártyáján, és apró vödrökből könnyekkel locsolták tele a szemét. Ha jókedvűen mosolygott, akkor pedig kacajkoboldok telepedtek a fogaira, és kis kalapácsokkal ütögették a zománcot, hogy a nevetése csilingelő legyen. Kavics élvezte, hogy a mese átszövi a mindennapjait. És egyáltalán nem lepődött meg, ha varázslatos dolgok estek meg vele. Nem csodálkozott például, ha a réten kószálva felvett egy katicabogarat, és közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy az egyik szárnyán két pötty van, a másikon meg öt. Amikor pedig felemelt egy másik piros bogarat, annak az egyik szárnyán öt pötty volt, a másikon pedig egy sem. Nem furcsállotta, hiszen tudta, hogy a dominókaticáknál ez már csak így van. Ily módon tudnak egymással a legkönnyebben dominózni. Az is természetes volt számára, hogy nyáron a fák gyökerei azért lógnak ki jobban a földből, mert melegük van. Ugyanúgy, ahogy hőségben az ember is kidugja a lábujját a takaró alól. Sőt azon sem lepődött
meg, amikor egyszer az egyik fát látta, ahogy megvakarja a kisgyökerét. Egy kicsit ugyan ügyetlen volt a dologban, de utána lehetett hallani egy kéjes hangot, ami azt jelezte, nagyon jól esett neki.
Kavics azt gondolta, hogy a minket körülvevő világ mesés csodáit mindenki látja. De amikor elkezdett beszélni ezekről a káprázatos lényekről, a legtöbb ember úgy hallgatta, mint aki még soha sem látott ilyet. A kislány úgy érezte, hogy a meséire szüksége van a felnőtteknek és a gyerekeknek. Elhatározta hát, hogy meseíró lesz, és papírra veti az összes csodát, amivel ő nap mint nap találkozik, és ami a többiek számára láthatatlan.
Abban bízott, hogy ha sok történetet ír varázslatos és fantasztikus dolgokról, egy idő után eltűnnek a búboszorkányok a vödreikkel az emberek szivárványhártyáiról. Vagy legalábbis nem a szemeket öntözik majd állandóan, hanem mondjuk kerteket. A kerti törpéknek úgyis olyan a sok a teendője mostanában. Igazán rájuk férne egy kis segítség a kertészkedésben.”