Egyéb kategória bejegyzései

Horváth Péter – Navigátor

Horváth Péter

„Ötéves koromban karmesternek készültem. Egy hokedlin állva, kínai karmesterpálcával vezényeltem a szegedi színház nagyzenekarát. Rövid időre úgy tűnt, csodagyerek vagyok. Sajnos nem derülhetett ki, mire lettem volna képes, mint dirigens, mert kitört a forradalom, apám lett a forradalmi bizottság titkára, ezért később bebörtönözték, lakásunkat elvették, anyám elvesztette az állását, én a nagymamámhoz kerültem, Budapestre, a Szamuely utcába, amit a nagyszüleim következetesen Lónyainak mondtak. Így aztán, amikor eltévedtem, és a rendőr megkérdezte, hol lakom, nem mertem neki felelni. (Valahogy mégis hazakeveredtem.) Aztán egy nyáron anyámhoz és az öcsémhez költöztem, Békéscsabára. Kint laktunk, a körgátnál, albérletben. Folyton csavarogtunk. Jó volt. Később anyám lakást kapott, beköltözködtünk. Tizennégy éves voltam. Mindenképpen el akartam kerülni hazulról. Szegedre felvételiztem kéziszedő nyomdász tanulónak. Akkoriban írtam első verseimet. Lógtam a suliból, gitárzenekarban játszottam, színházban statisztáltam, szerelmes lettem, hamar elszaladt az idő. Jelesre érettségiztem, de már azelőtt felvettek a Színművészeti Főiskolára. (Ha nem vesznek fel, ma talán matematikatanár vagyok.) Másfél éven át dolgoztam mint színházi színész. Aznap, amikor szerződést kaptam első novelláskötetemre a Szépirodalmi Könyvkiadótól, felmondtam az állásomat. Lettem folyami matróz, patyolati segédmunkás, ez-az. Novellákat, regényeket, hangjátékokat, filmeket írtam, nősültem, váltam, gyerekeim születtek. Ideig-óráig voltam filmszínész, filmrendező, óraadó egyetemi tanár, dramaturg a televízióban, osztályfőnök egy színiiskolában, zsűritag, színházi rendező, vitorláztam az óceánon, szereltem központi fűtést, vízvezetéket – ez utóbbi munkámért Balatonfőkajáron fizetségként kaptam egy kakast. Jelenleg ismét Szegeden élek, szemben a gyönyörűséges régi zsinagógával, nem tervezem, hogy valaha elköltözzek innét. Három éve megtaláltam azt az asszonyt, akit nekem rendelt a mennyei főpincér. Szabó Gabinak hívják. Kislánya Papesznek szólít, ha jó kedve van. Igyekszem, hogy mindig jókedve legyen. Eszti okos és szép.
Nagyfiaim András és Sándor, nagylányom Fruska. Van egy Samu nevű, még ingen aprócska unokám. Kajakom a Tiszán. Barátaim. És rengeteg tervem.”

Horváth Péter a Navigátorban>>

Horgas Béla – Navigátor

Horgas Béla

„Valóban, engem a társasság roppant erővel vonz és azért merem kivételesen szerencsés és boldog embernek mondani magamat, mert az együttjátszás különféle formái, szűkebb és tágabb színpadai meg-megnyíltak előttem. […] Irodalmi ténykedéseim között a hetvenes évek elején kényszerből fordultam az úgynevezett gyerekirodalom felé, amiben szinte azon nyomban valódi «terepre» leltem, és versek, mesék köteteinek sorát írtam. […] A szövegekhez színes illusztrációkat készítettem, bőségesen válogatva gyerekeim és unokáim gyönyörű műveiből, amit nem átallottam esetenként különféle technikákkal manipulálni, széttépni vagy összeragasztani. […]
Végezetül még a szoborépítéshez egy szót: sohasem volt erős hajlandóságom a reprezentációra, soha nem kaptam, igaz, egy idő után már nem is akartam semmiféle díjat, kitüntetést, adományt, kiváltságot – mondom, szerencsés fickó vagyok.”

Horgas Béla a Navigátorban>>

Háy János – Navigátor

Háy János

„Az Alfabéta a szó hagyományos értelmében véve talán nem mese, ha egyáltalán lehet még pontos határokat szabni a műfajok között. Bár a régi mesék sem szóltak másról, mint arról, hogy egy szorongást kiszakítsanak az emberből. Ennek viszont megfelel ez a könyv. Nem csak a gyerekeknek szántam az Alfabétát, hanem annak a közösségnek, ahol elhangozhat. Számtalanszor olvastam meséket a gyerekeimnek, s azt szerettem, amikor a mese nekem is, mint apának felvet gondokat és problémákat.
A szülő nem pusztán meseszolgáltató, hanem részese egy közös eseménynek. Azok a szövegek jók, szerintem, amelyikek érdekeltté tesznek, jelzik, hogy közöd van a dologhoz,
nem darálhatod le a cuccot, hogy itt az este, még öt perc olvasás, aztán kanyec filma. Szóval ez egy ilyen könyv, amire nem kell ráírni, hogy tizenkét év fölött ne olvassa senki.”

Háy János a Navigátorban>>

Gyárfás Endre – Navigátor

Gyárfás Endre

„Én írom a Dörmögő-család történeteit. Berci, Marci, Bori és barátaik, Róka, Nyuszi, Szajkó, Borz meg a többiek úgy viselkednek, mint az embergyerekek. Jót akarnak, de néha ügyetlenek, irigykednek, figyelmetlenek.
Kalandjaik mindig jól végződnek, hiszen maguktól jönnek rá, hogy egymást megértve, együtt tudnak csak boldogan játszani. Három Dörmi-mesét színházban, felnőtt színészekkel is láthattak a gyereknézők. Örültem, amikor hétszáz gyerek egyszerre drukkolt a bocsoknak, és amikor veszélybe kerültek, együtt kiáltotta: vigyázz, csapda!
A mackókról 39 bábfilmemet is sugározta a televízió. Három DVD-kazettán mindet megnézhetitek. A varázsgombóc c. mesekönyvemben három törpe elindul, hogy megszerezze az óriássá varázsoló gombócot, melynek receptjét az óriások őrzik. Kölcsönösen félnek egymástól, de amint megismerik egymást, segítőkész jó barátok
lesznek. Másik könyvem hőse, Márkus mester még csak 999-mester, amikor az állatkák – vagyis a gyerekek – közé toppan. Mindent megjavít, ami elromlik, végül pedig baráti társaságot teremt az addig civakodókból. Így kapja meg az ezredik mesterség oklevelét.
Szeretek alsósokkal találkozni. Ők a legérdeklődőbbek. Jó érzés, amikor elém állnak, és elmondják Állatábécé c. kötetem egy-egy tréfás versét.”

Gyárfás Endre a Navigátorban>>

G. Szabó Judit – Navigátor

G. Szabó Judit

„Nem vezetett egyenes út az íróságig. Ötéves korom óta zongoraművésznek készültem. Sopronban születtem, nagyanyám házán máig is emléktábla hirdeti, hogy itt alkotott Goldmark Károly, a világhírű zeneszerző. Az egész família a zene bűvöletében élt, mindenki jól játszott valamilyen hangszeren. Előbb tanultam meg kottát olvasni, mint a betűt. A másik mániám a gyermekek voltak, így tanítóképzőt is végeztem. Mivel a rajzolás is nagyon vonzott, ezért nekivágtam a Képzőművészetinek is, ám közben rájöttem: talán jobb lenne egy polgári pálya. Üzemmérnökként húsz évig dolgoztam egy angyalföldi kazánépítő üzemben. Közben írogattam kis derűs történeteket, és a kollégáim biztatására elküldtem néhány laphoz, majd közölték is azokat. Így kezdődött az írói korszakom.
«Mosolyogtató derű, könnyfakasztó humor, emberség és szeretet jellemzi G. Szabó Judit műveit. A nyolcvanas éveiben járó írónő ma is fiatalos lendülettel fűzi tovább regénybeli hőseinek sorsát.» Ilyesmik olvashatók a velem készült riportokban. És a kétezerhetes év elhozta az Életmű-díjat… Jól esik azt remélni, hogy megérdemeltem.”

G. Szabó Judit a Navigátorban>>

Finy Petra – Navigátor

Finy Petra

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy majdnem-legkisebbik lány. Úgy hívták, hogy Petra, ami azt jelenti kőszikla, de mindenki csak Kavicsnak becézte. Hiszen a gyerek kőszikla pont olyan, mint egy kavics. Kavicsnak kék szeme volt, és úgy tudott vele nézni, mintha történeteket mesélne. Ha szomorú volt, búboszorkányok suhantak át szivárványhártyáján, és apró vödrökből könnyekkel locsolták tele a szemét. Ha jókedvűen mosolygott, akkor pedig kacajkoboldok telepedtek a fogaira, és kis kalapácsokkal ütögették a zománcot, hogy a nevetése csilingelő legyen. Kavics élvezte, hogy a mese átszövi a mindennapjait. És egyáltalán nem lepődött meg, ha varázslatos dolgok estek meg vele. Nem csodálkozott például, ha a réten kószálva felvett egy katicabogarat, és közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy az egyik szárnyán két pötty van, a másikon meg öt. Amikor pedig felemelt egy másik piros bogarat, annak az egyik szárnyán öt pötty volt, a másikon pedig egy sem. Nem furcsállotta, hiszen tudta, hogy a dominókaticáknál ez már csak így van. Ily módon tudnak egymással a legkönnyebben dominózni. Az is természetes volt számára, hogy nyáron a fák gyökerei azért lógnak ki jobban a földből, mert melegük van. Ugyanúgy, ahogy hőségben az ember is kidugja a lábujját a takaró alól. Sőt azon sem lepődött
meg, amikor egyszer az egyik fát látta, ahogy megvakarja a kisgyökerét. Egy kicsit ugyan ügyetlen volt a dologban, de utána lehetett hallani egy kéjes hangot, ami azt jelezte, nagyon jól esett neki.
Kavics azt gondolta, hogy a minket körülvevő világ mesés csodáit mindenki látja. De amikor elkezdett beszélni ezekről a káprázatos lényekről, a legtöbb ember úgy hallgatta, mint aki még soha sem látott ilyet. A kislány úgy érezte, hogy a meséire szüksége van a felnőtteknek és a gyerekeknek. Elhatározta hát, hogy meseíró lesz, és papírra veti az összes csodát, amivel ő nap mint nap találkozik, és ami a többiek számára láthatatlan.
Abban bízott, hogy ha sok történetet ír varázslatos és fantasztikus dolgokról, egy idő után eltűnnek a búboszorkányok a vödreikkel az emberek szivárványhártyáiról. Vagy legalábbis nem a szemeket öntözik majd állandóan, hanem mondjuk kerteket. A kerti törpéknek úgyis olyan a sok a teendője mostanában. Igazán rájuk férne egy kis segítség a kertészkedésben.”

Finy Petra a Navigátorban>>

Fésűs Éva – Navigátor

Fésűs Éva

„Először csak verseket írtam, de később belekóstoltam a mesevilágba, ahova csak tiszta lelkiismerettel és jó szándékkal léphetünk be. […] Az érzelmeimet és a mondandómat évtizedekkel ezelőtt is leginkább a mesékkel tudtam kifejezni. Olyan voltam, mint az iránytű nélküli hajós, mert csak a sarkcsillagra nézhettem, amit isteniGondviselésnek, kegyelemnek és szeretetnek nevezhetünk.”

Fésűs Éva a Navigátorban>>

Fekete Vince – Navigátor

Fekete Vince

„Falusi kisgyerek lettem, ennek minden örömével, bánatával, minden előnyével és hátrányával egyaránt. Az is igaz, hogy akkor mi hátrányt meg bánatot alig alig érzékeltünk, hiszen olyan terep kínálkozott a faluban a felcseperedő gyerek számára (dombra szaladó kis utcák, vadregényes csemetéskertek, erdők, dombok, síkságok), amilyent csak a mesékben lehet elképzelni. […] Mi, a gyerekek, akik, ha szél fújt, ha eső esett, ha hó hullott, ha vénasszonyok potyogtak, amikor nem kellett iskolába menni, mindig kint voltunk a kapuk előtt, az utcákon, és mindig találtunk magunknak valamit, amivel elszórakoztathattuk magunkat. Hol a bőr- vagy gumilabdát kergettük, hol indiánok meg cowboyok voltunk, hol rablók meg pandúrok, hol pedig csak egykori vitézek fakardokkal, íjakkal, puskákkal, s mindenféle ártalmatlan ölő- meg lövő szerkezetekkel. Vakmerő hősöknek képzeltük magunkat, és mindig azoknak, akikről éppen legutóbbi olvasmányainkban olvashattunk.
Mert olvasni bizony szerettünk mindannyian, akik ott, azon a környéken éltünk, az Iskola utca mögött, a Borvíz-pataka közelében. Azon versengtünk, hogy ki olvasott közülünk több könyvet, ki fedezett fel a falusi könyvtárban olyan újabb olvasnivalót, amit még a mások nem olvastak. Előbb csak a gyerekeknek szólókat, aztán ahogy egyre felnőttebbnek képzeltük magunkat, már Verne Gyula, Jókai Mór, Gárdonyi Géza munkái következtek. Így vettük fel A Kőszívű ember fiainak neveit sorra, így lettünk az egri hősök, vagy így indultunk világ körüli útra, mint a Verne-hősök. […]
Évek múltán aztán, mint a mesebeli legkisebb fiú, én is vándorútra indultam, különböző iskolák, egyetemek padjait koptattam, hogy miután megjártam magam a nagyvilágban, visszatérjek a falumtól tíz kilométerre levő kisvárosba, ahol születtem, és ahol most is élek, feleségemmel és két gyerekemmel, Fannival és Danival.
Eddig két gyerekkönyvet írtam, mindkettő verseskönyv, az egyik a Piros autó lábnyomai a hóban címet viseli, a másik pedig a Csigabánat címet kapta. Mindkettő 2008-ban jelent meg, s ők is, akárcsak Fanni és Dani, az én gyerekeim. Szeretem őket, babusgatom, és drukkolok nekik, hogy még sok-sok gyerek megismerje és megszeresse. S hogy nem hagy nyugton az a csodálatos világ, ami a gyermekkorom volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy újabb gyerekkönyv megírásába fogtam. Ez egy verses meseregény lesz, és egy kópé pelegérről, kis peléről szól, neve is van már neki, – Fanni és Dani adták – úgy hívják,
hogy Cincogósi Elemér, és ha a múzsák is úgy akarják, akkor ő lesz a következő, az én legkisebbik gyerekem.”

Fekete Vince a Navigátorban>>

Fecske Csaba – Navigátor

Fecske Csaba

„Ötödikes vagy hatodikos voltam, amikor megalapítottam az osztályban az önképzőkört. Én lettem az elnök, ekkor már iskolahírű poéta voltam, Petőfi kettő. Mióta megismertem a betűket, azóta verselgettem, de csak titokban, édesanyámon kívül senki sem tudott róla, mígnem egyszer Tóth tanító néni óra alatt versíráson nem kapott. Megmutatta művemet az igazgatónak, aki igen szigorú ember volt, ráadásul a számtant tanította. A legközelebbi számtanórán, ahelyett, hogy megdorgált volna, verset íratott velem, a márciusi hóesésről. Szép tavaszi idő volt, amikor hirtelen nagy hó hullott a falura. Óra végére, mire a többiek megoldották a feladatokat, én is megoldottam az enyémet, megírtam egy tizenkét soros versikét, amely így végződött: Mert március tavasz-hónap/ Nincsen helye itt a hónak!
Gyula bácsi meg lehetett elégedve vele, mert felolvasta az osztály előtt. Így lett belőlem híres költő a faluban. Elnöki javaslatomra verspályázatot hirdettünk. Érkeztek is szép számmal a versek a kenetlen kocsikerék nyikorgására emlékeztető rímekkel, sántikáló sorokkal. Sokakat vonzott a pályadíj, a csomag Munkás cigaretta, az akkori idők legtüdőrepesztőbb füstölnivalója. Hanem egy pályamű kiemelkedett a többi közül, Mihály Jóska írta: Suttog a fenyves, zöld erdő, / Télapó is már eljő // Tél szele hóval, faggyal jő, / Elkel már a nagykendő Ahhoz képest, hogy élete első verse volt ez Jóskának, elég jól sikerült, állapítottam meg irigykedve, ilyet én öreg, gyakorló költő létemre sem tudok. Ám a zsűrit nem lehetett félrevezetni, respektálta kötői múltamat, engem hozott ki győztesnek.
Remélem, Weöres Sándor megbocsátja ezt nekik odafönt a csillagosban, mert kell-e mondanom, ezt a verset ő írta, Jóska csak lemásolta. De ezt csak később tudtam meg, amikor a Szabad Földben megjelent, természetesen az ő neve alatt. Felsóhajtottam, mégiscsak megérdemeltem a cigarettát. Igaz, Jóska is szívott belőle, hátul az iskolaudvar sarkában megbúvó deszkabudiban.”

Fecske Csaba a Navigátorban>>