Kiss Attila
„Nyaranta földműves, állattenyésztő rokonaimnál nyaraltam, ami közel hozott a lovakhoz
és egy múltba veszett életmódhoz, aminek az utolsó éveit volt szerencsém szemlélni, illetve megélni: «korai ébredések, a fejés…» ahogy az Altináj-ban írtam. Lovas kocsival döcögtünk a száguldó autók és kék buszok között.
Állattenyésztőnek tanultam, mivel «ennivalóra mindig szükség lesz» – mondta anyám. Érettségi után Állatorvosi Egyetem – persze nem hallgatóként, hanem állatgondozóként. Egy év alatt többet megtanultam a gyakorlati állatgyógyászatból, mint a medikusok öt év alatt. Azóta is vért veszek, injekciót adok, kisebb műtéteket elvégzek, ha kell a bicskámmal
(amit félévente el is veszítek).
Érdeklődésem a filozófia, teológia, a hit, a vallások felé fordult, 1986- tól a Pázmány Péter Teológián tanultam, közben már tanítottam egy iskolában.
Közben szerelmes lettem Erdélybe. Apám kolozsvári fiú volt, elvitt rokonokat látogatni. Megbabonázott a magyar lakások század eleji hangulata, sült padlizsán illata és az emberek beszéde. Pesten segítettem a széki asszonyoknak eladni portékáikat és a belvárosban megismerkedtem a népviseletben járó, valahonnan a múltból idecsöppent széki Nagy Rózsival, akinek két évig udvaroltam, és akit feleségül is vettem. 1990-ben hatalmas széki lagzi. Az operatőr barátom olyan hatalmas megyei szintű áramszünetet produkált a reflektoraival, hogy a fele násznép meglépett, mire újra felvillantak a fények.
Gyerekeimnek, Rékának, Levinek, Ákosnak rengeteget meséltem.
Az Altináj is egy kicsi meséből kerekedett regénnyé. Valójában nem akartam nagy dolgokat, csupán egy igazi közösséget létrehozni a lovasokból és tisztes színvonalon megélni. Majdnem sikerült mindkettő. Amikor hajnalban nem akaródzik felkelni, mindig arra gondolok, hogy a nagyapám is ezt csinálta…”