Czigány Zoltán
„Írni akkor kezdtem, amikor még nem tudtam. Anyukámnak diktáltam le rövid történeteimet, és ő le is írta őket, kidíszítette a papírlap szélét, filctollal kiszínezte, aztán összetűzte a lapokat. Ez volt igazából az első mesekönyvem, s talán megvan még valahol. Persze ezekben a mesékben vér folyt, lövöldöztek, itatóspapírral (talán már csak a felnőttek tudják, mi volt az) itatták föl a vért a KÖZÉRT kövéről, mikor baltával leölték a megvadult bikát, és általában a történetek végén kitört a háború. De hát akkor még kisgyerek voltam – apaként már jókedvű, szeretetteli, huncut és segítőkész lovakról meséltem kislányomnak, kisfiamnak. […] Nagymamám olvasta végig az ágyam mellett az Egri csillagokat. Aztán azt a könyvet, amit apámnak is olvasott, mikor ő volt gyerek, a Zágon István által írt Paprika Jancsit. Néha percekig nem tudtam abbahagyni a nevetést… És talán innen ered a humor élvezete és fontossága meséimben is, és családi életünkben is. Igaz, hogy egy álló napon át nem lehet viccelődni, meg természetesen rosszkedvű is néha felnőtt is, gyerek is, de azért igyekszünk minél több poént mondani, szójátékokkal kifacsarni nyelvünket, kicsit nevetni egymáson, a körülöttünk lévő dolgokon, és mindazon, ami a világban történik. Így lett humoros ló Csoda és Kósza is. […]
Csoda és Kósza történeteit, melyeket lányomnak kezdtem mesélni, majd fiamnak folytattam, aki magnóra vette őket, majd a számítógéphez ültetett, hogy írjam le őket (így lett az év mesekönyve 2007-ben), tovább írjuk, már kész is a második kötet, de fiam, a produceremnem hagy békén, követeli a harmadikat is. Így lettem miatta meseíró.
És nincs még vége.”