Tóth Krisztina
„Még általános iskolás koromban hallottam egyszer a rádióban A walesi bárdokat, s teljesen lenyűgözött a vers. Egészen mélyen megérintett, bár a szövegből egy szót sem értettem. A király, a ló, az Edwárd, mindez zavarosnak tűnt, de ami alatta szólt, az hihetetlenül megfogott. Rögtön megtanultam kívülről, és attól fogva gázálarc-táskámban (hatodikos voltam, és akkori szóhasználattal lelkes «csöves») cipeltem az Arany-versek két nagy kötetét mindenfelé. Úgy éreztem, a balladák legbelső lényegemre hatnak. Mostanában kisfiamnak, Marcinak olvastam rengeteget, neki is elképesztően tetszettek. Egyik kedvence a Zách Klára, annak a zengése megérint valamit az ő kis gyerekagyában. A történet, a levágott ujjak és hasonlók abszolút nem érdeklik, sokkal ősibbet, a költészet dallamát hallja ki belőle.
Később rászabadultam a könyvekre, elolvastam mindent, amit csak otthon találtam. Első versemet negyedik-ötödikes koromban írhattam. Úgy sejtettem, hogy egy igazi vers valahogy így kezdődik: «de szeretnék…», és mivel akkoriban éppen egy sátorra vágytam, hogy a telkünkön kinn aludhassak, belevágtam: «de szeretnék sátrat kapni». Volt persze ott minden más is, inkább nem idézem. A sátrat viszont megkaptam Karácsonyra, és ez a kezdeti megerősítés lám-lám, hova vezetett…”