Szepes Mária
„Nyolc-kilenc éves koromban […] olvastam úgy, hogy képzeletben megteremtettem magamnak a figurákat. Igazán sajnálom a mai gyerekeket, akik nem olvasnak. Van-e csodálatosabb annál, mint amikor az ember alakokat formál a képzeletéből, vagy továbbsző egy megkezdett történetet? Én például sohasem voltam elégedett a regényekkel, mindig átalakítottam magamban a végüket.
És kilenc-tíz éves koromban már egészen tudatosan írtam. Persze ha valami hivatalos dolgot, vagy mondjuk, köszönőlevelet kellett fogalmaznom, beleizzadtam, nem tudtam
megcsinálni. De amikor a magam fantáziája szárnyalhatott! Karinthynak van erről egy remek krokija. Egy fiatalember, aki író akar lenni, kikerül a frontra. Körülötte tombol a háború, szörnyűségek történnek, és a mi fiatalemberünk egyre csak töpreng, ugyan miről is írjon. Aztán a lövészárokban egyszerre csak a fejére csap: megvan! Egon és Amanda szeretik egymást…
Elvált bennem a hétköznapok valósága a képzelet valóságától. És amikor írtam, valami bódító mámort éreztem.”