Szávai Géza
„Amikor két és fél éves kislány unokámat megkérem a konyhában, hogy «vidd oda ezt a tojást Nagyanyónak », akkor ő felelősségét átélve, egész testében érzékennyé válik a feladatra. Ötéves testvére, aki rohangálva szokta elsodorni a kicsit, most érzékennyé válik, lábujjhegyen tipeg mellette, nehogy elejtse, nehogy eltörje a húga a tojást… Az érzékenység nemcsak lelki, hanem értelmi, testi és még ki tudja hányféle jellemzője az embernek, tehát egészen pici kortól gyakorolni lehet valamiképpen. […]
Pár hónapos Eszter lányomat pesztrálgatva írtam meg ezt a meseregényt. A technikai és mesterséges értelem fejlesztése folytán a robotember akkoriban kezdett valamiféle társként szerepelni az emberek jövőképében. Természetes volt azt gondolnom, ha a robotra egy tojás épségét bízzák, akkor érzékennyé kell fejleszteni. Ha egy kis élőlényt bíznak rá, még inkább érzékenynek kell lennie. Hát így építettem a kis robotgyerek, Koko Samu testébe sok-sok tojást, amelyek aztán a sivatagi hőségben kikelnek, és ők is érzékenyen viszonyulnak az őket hordozó, megmentő lényhez, a robotgyerekhez…”