Sohonyai Edit

„Kamaszként egyáltalán nem voltam szép kislánynak mondható. A felületes szemlélő számára leginkább fiúnak tűntem, s emiatt számos kínos kalandba keveredtem. Ráadásul nagy dioptriaszámú szemüveget is kellett viselnem. Nagyon görcsös, szorongó kamasz voltam, sok mindent nem értettem a körülöttem lévő világból. Legfőképpen a fiúkat. Pfú! De jó, hogy kinőttem ezeket az éveket! Vissza ne jöjjön az a sok hideglelés, meg vakrandi még álmomban sem! Sosem tudtam pl. egy DISCO-ban felszabadultan jól érezni magam, mert a barátnőimmel folyton azt vártuk: «Ma este lesz az. Ma fogunk megismerkedni
VELE!» – és ez persze sosem következett be. Így átestünk a ló túloldalára, és minden buli előtt sorba vettük, milyen szerencsétlenség fog történni velünk. Persze mindig egy olyan verzió jött be, ami addig eszünkbe sem jutott.
S mit köszönhetek ennek a sok kalamajkának? Azt, hogy nagyon jó maradt a memóriám. Pontosan tudom, milyen gátlásosnak lenni, milyen érzés az esélytelenek kétségbeesésével szerelmesnek lenni, s milyen elérhetetlennek tűnik ebben az állapotban a boldogság.”

Sohonyai Edit a Navigátorban>>