Podmaniczky Szilárd
„Amióta az eszemet tudom, mindig a nyelvvel foglalkoztam. Amikor még nem tudtam írni, és édesanyám mellett ültem a tsz irodán a napközi után, már akkor is papírhegyeket rajzoltam tele mindenféle ákombákomokkal, és kétpercenként dugdostam édesanyám orra alá, hogy ez jelent-e már valamit. S amikor egy idő után azt mondta, hogy ennyi elég, és ez már jelent, akkor megnyugodtam. Nyolc-tíz évesen írtam az első verseimet egy kis füzetbe, aminek egyik oldalára bélyegeket ragasztottam, a másikra írtam a verseket. De nagyon sokáig nem volt semmilyen előképem arról, hogy ez irodalom lenne. Egészen huszonéves koromig nem derült ki számomra, hogy amit én csinálok, az lehet irodalom is. Irodalomból például majdnem megbuktam, mert mindaz, amit ott olvastam, nem állt összhangban azzal a fajta szórakozással, szabadsággal, ahogy én a nyelvvel szórakoztattam magam. […]
Egyik kedvenc játékom volt gyerekkoromban, hogy fölírtam száz kérdést és száz választ, aztán szétvágtam az összetartozó kérdés-válasz párokat és külön összekevertem a
kérdéseket és külön a válaszokat. Órákig lehetett húzni belőle a kérdést és találomra a válaszokat, s csak évekkel később derült ki, hogy a nagy francia szürrealisták használtak ahhoz hasonló módszereket, amivel én gyerekkoromban játszottam.”