Péterfy Gergely
„Amikor Misi fiamnak írtam a Misikönyvet, az volt a kérdés, hogy vajon képes vagyok-e egy olyan könyvet írni, ami az ő élethelyzetére, problémáira reflektál. Tudni akartam, lehetséges-e így jobban hatni rá, mintha leültetném és kiselőadást tartanék neki az élet nagy kérdéseiről vagy csak egyszerűen hagynám nőni, mint a gyomot. És azt hiszem, igazam lett, a terv, hogy ezzel a mesével átvihetek valami személyre szabott üzenetet, többé-kevésbé bejött. Most, hogy Emma lányom kamaszodni kezdett, lenyűgözőnek találom azt az érzelmi viharzást, ami egy tízéves lány lelkében ilyenkor zajlik. Érzem azt a különbséget, ami az én lelkem és az ő lelke között fennáll, meg élesen érzékelem a határaimat, hogy férfifejjel-férfiérzelmekkel meddig vagyok képes/ képtelen ezt felfogni, de most minden igyekezetem arra irányul, hogy átérezzem és megértsem. […] A barátságok, a barátnők, a korai szerelmek megélése, a világnak az érzelmekkel átszőtt érzékelése lenyűgöz, nemcsak mint apát, hanem feladat elé állít mint írót is. Eldöntöttem, hogy olyan mesét, olyan történetet próbálok írni, amit tisztán az érzelmek mentén mondok el, és az érzelmekre építek: olyan érzelmekre, amelyek a lányom életében számomra és most a legfontosabbaknak látszanak. A Pannon Mesében – ez nem a végleges cím, inkább csak amolyan alcím – mindenki nagyon erős, szélsőséges érzelmi állapotban van vagy előbb-utóbb abba kerül. Ismeretlen terep ez számomra, őszülő epikureusnak, emberileg és irodalmilag is.”