Orbán Ottó
„1938-ban költöztünk új lakásba. Kétéves voltam, a költözésre nem emlékszem. Előző lakhelyünkre, a Szondi utcára, ottani, erkélyes lakásunkra sem. Amire emlékszem, az nem is egészen evilági. Süt a nap, fényárban úszik a szoba. Előttem a vasárnap reggelihez fölterített végtelen, fehér abrosz, az abroszon gőzölög a habos kávé. Apám, aki világéletében bolondult a kovászos uborkáért, a habos kávé mellé is azt eszik; átnyúl az asztalon, az uborkát beleejti a kávéba, fröccsen a barna-fehér lé, a falon folyik a kávé,
[…] Apám szélesen nevet, kilátszanak nagy, fehér fogai. Élek a világfényben, egy szék támlájával enyhén az asztal széléhez szorítva, Ottónak hívnak és Nádor utca 14-nek, és kérek uborkát én is. […] habos kávéval és nevetéssel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, elkezdődött.
Az én időm persze. A szüleim ekkorra már megéltek ezt-azt.”
„Ritkán pofoznak, akkor is van rá ok, jó helyem van. Időnként megállok a zöldben, a zúgó fák alatt, tüdőre szívom a világot, átfúj rajtam a szél, könnyű vagyok, ha nem is igazán, de azért mégis, hisz nem vagyok otthon, itt minden ideiglenes, tartson bár évekig, a lényegem nem érinti, a lényegem a súly, ami itt van bennem, hallom a szamárordítást, á-iá-iá-iá, a szél mögül szól, a lomb mögül, mindezt már VALAKI látja, és többé már sohasem az idő kezdetén, megszülettem, kész vagyok, ÍÍÍJÚÚÚ, mennydörgésből és bérházból gyúrtak, arcomról hullik a vakolat, ez már csak a folytatás. Tanárom szerint búskomor vagyok, pedagógiai probléma. Majd verseket író csodamajom. Le a városba, föl a Rádióba, sodor a szánalmas hírnév.”