Lázár Ervin
„A mesefigurák általában vagy az én gyermekkoromból származnak – idevalók, erre a vidékre, amit látunk –, vagy pedig a saját gyermekeim, esetleg más gyerekek a kitalálói.
Ővelük közösen alakulnak ezek a mesék. Én a gyerekektől tanultam a legtöbbet. Ők még nagyon egyénien látják a világot, amit aztán a felnőtt valahogy elfelejt. Ha én hallok egy mondatot vagy egy történetet, amit a gyerek előad, akkor ráébredek – úgy gondolom – arra a gyerekkori világra, amiből megszületnek a mesék.
A Berzsián és Dideki című könyv úgy született, hogy középső lányom, Fruzsina – aki akkor két és fél, hároméves volt – a gyerekverset mondogatta: «Csigabiga, gyere ki! Ég a házad ideki. » S valahogy furcsán tartotta a szünetet. Azt mondta, hogy «…ég a háza – dideki ». Rákérdeztem: «Kinek a háza ég? » Azt mondja: «Nem érted? Hát a Didekié. » S ekkor, itt már megvolt a Dideki. Egyik szobánkban pedig lógott a falon egy Berzsenyi-kép. Ő, ugye, egy elég szigorú ember. Lányom jött át hozzám, s majdnem sírt. Kérdeztem: « Mi a baj? » «
Nagyon csúnyán néz » – válaszolta. « Ki? » Azt mondja: « A Berzsián ». – Mármint
Berzsenyi képe. Ekkor ezt is leírtam. Ebből lett aztán a Berzsián és Dideki. Valószínű az egész történet csak később született meg hozzá, s ha nincs ez a két név, akkor a meséből sem lesz semmi.
De nem mindig születik így a mese, hogy előbb van meg a hősök neve. Van úgy, hogy fordítva jön létre, s olyankor a mese címe is sokkal később alakul ki. Lehetséges, hogy a történetnek megvan a magja, megvan egypár fordulata, ám a hősöknek még nincs nevük.”