Miklya Zsolt
„Jó fiú voltam. Ami azt jelenti, csendes, szófogadó, a légynek sem árt. (Persze a legyeket nem kérdezte senki.) A felnőttek gondolták, hogy jó vagyok, mert nem nagyon zavartam őket fölösleges érzésekkel és kérdésekkel. Bejártam inkább, és bejátszottam azt a szűk világot, amiben éltem: a kerteket és kertek alját, a dió, eper és gesztenye koronáját, az út menti árkot, vagy a kertünkön túli senki földjét, egy óriási kubikgödröt. És kitágult a világ: volt mély folyóvölgy, vadregényes kanyon, sziklára épült várkastély, repülőbázis, űrkikötő. Voltak játszótársaim is persze, de az igazi társam az volt, amire a tanáraim azt mondták fejüket csóválva: Miklya, már megint álmodozol. Később találtam valakit, akivel tudtam – és tudok már 25 éve – beszélgetni, játszani és álmodni is. Ő lett életem társa, és alkotótársa, a feleségem. Mónika. Gyerekek között éltünk (tanítottunk sokáig), s gyerekeket kaptunk (mind az öt «szerelemgyerek»), miközben magunk is gyerekek maradtunk (amit nem mindig olyan könnyű elviselni). Ma már írásból, szerkesztésből élünk mind a ketten, s próbáljuk nem csak eltartani, össze is tartani népes családunkat. Hol boldogító, hol erőnk felettinek tűnő feladat. Bele is bolondulnék, ha nem segítene a belső beszéd, ami olykor dallam és ének, máskor vers vagy imádság, vagy csak annyi,
amire a felnőttek ma is fejüket csóválják körülöttem: már megint álmodol.”