Miklya Luzsányi Mónika

„Mesélni minden gyerek tud. Főleg akkor, ha minden este az ágya szélére ül valaki, és mesél neki. János vitézről, Odüsszeuszról, vagy éppen arról a furcsa, dán királyfiról. Néha persze tündérmesékkel is megpróbálkozott anyám, de azokat nem szerettem. A «történetek» számomra ezerszer kalandosabbak voltak. A cserépkályha vöröslő lángjában életre keltek a szereplők. Szinte minden éjjel belealudtam magam anyám történeteibe, és valahogy reggel sem akartam felébredni belőlük. Folytattam őket magamban, s ha hallgatóságom akadt, el is mondtam őket. Anyámnak, álmodó tekintetű nagyanyámnak,
vagy a babáimnak. Végtelen hosszú történetek születtek meg így, de sohasem jutott eszembe, hogy ezeket le kellene írni. Csak amikor magam is anya lettem, s én is mesélni kezdtem a gyerekeimnek, döbbentem bele, hogy a mese, a történet él, és élni akar – az én tudtomon kívül is.”

Miklya Luzsányi Mónika a Navigátorban>>