Mészöly Miklós
„A Duna-erdő felé, ott húzódott le a Szekszárd és Báta között épített árvízvédelmi töltés, ott volt apám főmérnök. Emlék-kilátó lehet nekem ez, apámék élettörténetének sok fontos mozzanatát szinte egy pillantással át tudtam innen a diófa alól tekinteni, […] kiültem a diófa alá, és próbáltam továbbszőni a mesét. Régen voltam itt, jó pár éve már, még egy diófa is megöregedett azóta. Aztán én is kikoptam a fa alól. […] Az egész ilyen típusú, itteni tájnak a hangulata elképesztően szép volt ezekben a késő őszi hajnalokban, amikor ködkutyák úsztak el a présház ablaka előtt, és a ködből lassan leereszkedő őzek meg egy-két szarvas jöttek a lucernásra legelni. Ez olyan hallatlanul intim és emberi-állati közelségbe varázsolta át a tájat, hogy ha korán keltem föl s ültem le dolgozni, és kinn köd úszott, akkor szinte jelenésszerűen buktak elő a ködből őzek, szarvasok az ablak előtt. Ezek már ismertek engem. Itt elhúztak szépen a ház mellett meg a munkaasztalom mellett,
és mentek át a lucernásba. Volt a mozgásuknak egy olyan térképe és rendje; én nem zavartam őket, ők benéztek, megálltak a gyönyörű agancsukkal, benéztek az írógépemre, és ment tovább az élet.”