Mészöly Ágnes
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki nem tudta eldönteni, mit szeret a világon legjobban. Szeretett hintázni és olvasni. Sajnos egyszerre hintázni ÉS olvasni nem lehet, így rákapott arra, hogy miközben fel-le, előre-hátra repül a hintán, történeteket meséljen, csak úgy, magának. Meg is jegyezte jól, hogy mindenféle történeteket olvasni nagyon jó, de ilyeneket kitalálni mégiscsak izgalmasabb. Aztán, ahogy egyre nagyobb lett, egyre kevesebbet hintázott (mert egyre szűkebb lett neki a piros hinta a játszótéren), ám egyre többet olvasott (ennek köszönhetően kapta élete első, de nem utolsó intőjét: «Tisztelt Szülők! Gyermekük olvasás órán kisregényt
olvasott! »).
Aztán nőtt, növekedett a kislány, és mikor nagylány lett, elhatározta, hogy régész ÉS kamionsofőr lesz. Persze, ilyen szakot egyetlen egyetemen sem indítottak, beiratkozott a Pető Intézetbe, ahol néhány múlva konduktori diplomát kapott (a konduktor az, aki a mozgássérült gyerekeknek mindenféle mókás feladattal segít ügyesedni-okosodni).
Közben egyre kevesebbet álmodozott arról, hogy mint régész, megtalálja Attila király sírját. Aztán egyszer, amikor egyáltalán nem volt már sem kis-, sem nagylány, hanem «komoly felnőtt» és egy csomó gyerek anyukája, de még mindig nem tudta, mit is szeret a legeslegjobban a világon, eszébe jutott, milyen jó is volt régen a hintában ülve történeteket kitalálni. Mivel azonban a kis piros hintába már egyáltalán nem fért bele, kénytelen volt az íróasztalhoz ülni, és ott mesélni, csak úgy, magának. Aztán, ha már ott ült
az asztalnál, le is írta a mindenféle történeteket. Az egykori kislány még mostanában is legalább hat különböző dolgot csinál egyszerre, de legalább tudja, hogy a világon a legjobb dolog: írni.”