Markó Béla
„Verset írni és barkácsolni szerettem a legjobban, amióta az eszemet tudom, gyermek- és
kamaszkoromban, de még azután is. Világmegváltó költészet és szórakozásnak, pepecselésnek tekintett kísérletezés, fúrás- faragás, szegelés, kalapálás, oldás, kötés, kavarás, keverés: hogy jönnek ezek egymáshoz? Megmondom!
Annak örültem mindig, amikor a ház körül található véletlen anyagból, elhullt csavarból, darabka huzalból, parafadugóból, cinezett bádogból összejött valami, egy villanycsengő például. Nem előregyártott elemekből, hanem ami éppen szemembe ötlött, kezembe akadt. Valahogy így vagyok a verssel is. Legelső művem, amelyet hatéves koromban egy füzetbe beírtam, így kezdődött: „Kinézek az ablakon, / s mit látok az udvaron? / A sok gyermek szánkázik meg korcsolyázik, / a nagy télben mind vidáman játszik.”
Ne a sete-suta ritmusra, ne a ragrímekre tessék figyelni, hanem az igényre: le kell írni, amit látunk. Észre kell venni, papírra kell vetni a világot. Működő szerkezetet, verset kell alkotni abból, ami körülöttünk van. Még a hetvenes-nyolcvanas években nagyobb gyermekeimmel, Bálinttal és Eszterrel úgy jártuk az erdőt, mezőt, vasárnaponként a marosvásárhelyi állatkertet is, hogy a véletlen látványból, tücsökből, tigrisből, púpostevéből vers lett azután. Mostanában pedig kisebbik fiammal, a tízéves Balázzsal nézzük télen-nyáron apró kertünket, figyeljük a szamócát, almát, körtét, orgonát, magnóliát, sáskát, verebet, ki-kimegyünk ismét az állatkertbe, és utána sokszor lesz vers a látottakból.
Ennyi a költészet titka: hozott anyagból dolgozik a költő, csak tudni kell, mit mire lehet használni.”