Fekete Vince
„Falusi kisgyerek lettem, ennek minden örömével, bánatával, minden előnyével és hátrányával egyaránt. Az is igaz, hogy akkor mi hátrányt meg bánatot alig alig érzékeltünk, hiszen olyan terep kínálkozott a faluban a felcseperedő gyerek számára (dombra szaladó kis utcák, vadregényes csemetéskertek, erdők, dombok, síkságok), amilyent csak a mesékben lehet elképzelni. […] Mi, a gyerekek, akik, ha szél fújt, ha eső esett, ha hó hullott, ha vénasszonyok potyogtak, amikor nem kellett iskolába menni, mindig kint voltunk a kapuk előtt, az utcákon, és mindig találtunk magunknak valamit, amivel elszórakoztathattuk magunkat. Hol a bőr- vagy gumilabdát kergettük, hol indiánok meg cowboyok voltunk, hol rablók meg pandúrok, hol pedig csak egykori vitézek fakardokkal, íjakkal, puskákkal, s mindenféle ártalmatlan ölő- meg lövő szerkezetekkel. Vakmerő hősöknek képzeltük magunkat, és mindig azoknak, akikről éppen legutóbbi olvasmányainkban olvashattunk.
Mert olvasni bizony szerettünk mindannyian, akik ott, azon a környéken éltünk, az Iskola utca mögött, a Borvíz-pataka közelében. Azon versengtünk, hogy ki olvasott közülünk több könyvet, ki fedezett fel a falusi könyvtárban olyan újabb olvasnivalót, amit még a mások nem olvastak. Előbb csak a gyerekeknek szólókat, aztán ahogy egyre felnőttebbnek képzeltük magunkat, már Verne Gyula, Jókai Mór, Gárdonyi Géza munkái következtek. Így vettük fel A Kőszívű ember fiainak neveit sorra, így lettünk az egri hősök, vagy így indultunk világ körüli útra, mint a Verne-hősök. […]
Évek múltán aztán, mint a mesebeli legkisebb fiú, én is vándorútra indultam, különböző iskolák, egyetemek padjait koptattam, hogy miután megjártam magam a nagyvilágban, visszatérjek a falumtól tíz kilométerre levő kisvárosba, ahol születtem, és ahol most is élek, feleségemmel és két gyerekemmel, Fannival és Danival.
Eddig két gyerekkönyvet írtam, mindkettő verseskönyv, az egyik a Piros autó lábnyomai a hóban címet viseli, a másik pedig a Csigabánat címet kapta. Mindkettő 2008-ban jelent meg, s ők is, akárcsak Fanni és Dani, az én gyerekeim. Szeretem őket, babusgatom, és drukkolok nekik, hogy még sok-sok gyerek megismerje és megszeresse. S hogy nem hagy nyugton az a csodálatos világ, ami a gyermekkorom volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy újabb gyerekkönyv megírásába fogtam. Ez egy verses meseregény lesz, és egy kópé pelegérről, kis peléről szól, neve is van már neki, – Fanni és Dani adták – úgy hívják,
hogy Cincogósi Elemér, és ha a múzsák is úgy akarják, akkor ő lesz a következő, az én legkisebbik gyerekem.”