Dóka Péter
«Valami nem stimmel ezzel a kölyökkel.» Hányszor hallottam ezt a mondatot gyerekkoromban! Akadtak furcsa dolgaim, kétségtelen. Például akkor is órákon át ültem a tévé előtt, amikor nem volt adás. Csavargattam az állomáskereső gombját, és azt reméltem, sikerül elcsípnem valamilyen távolból érkező üzenetet. Néha hallottam is a furcsa, beszédre emlékeztető sustorgást. A könyveket is azért szerettem, mert olvasás közben úgy éreztem, titkos üzenetek után nyomozok. Tom Sawyer, Old Shatterhand és Csutak történeteiben is ilyen üzeneteket kerestem, és boldog voltam, amikor találtam egyet.
Persze nem olvashattam mindig, néha fel kellett állnom a könyv mellől, és ilyenkor szörnyen egyedül éreztem magam. Csak az segített, ha fociztam, ha ettem egy jót, vagy ha történeteket találtam ki. A focit később abbahagytam, mert elfogytak a betörhető ablakok a környéken. Az evést természetesen nem hagytam abba. A történetek kitalálását pedig már olyan komolyan vettem, hogy le is írtam őket egy füzetbe. A hőseim mindig hasonlítottak rám, csak nem voltak magányosak: barátaikkal együtt elképesztő kalandokba csöppentek.
Ma is azt teszem, amit gyerekkoromban, csak már kevesebb helyesírási hibával: újraírom a gyerekkoromat, amely szép volt ugyan, de barátok nélkül telt. Írás közben néha sikerül titkos üzeneteket elrejtenem a szövegben – ilyenkor elmosolyodom, és török magamnak egy darab csokoládét.”