Darvasi László
„Két dolog vezérelt. Az egyik, hogy azt gondoltam, ha a kisfiam iskolás lesz, kap egy könyvet – amikor elkezdtem írni, még nem volt az, de mire befejeztem, iskolás lett. A másik, ami vezérelt, hogy tanítottam, többé-kevésbé ismerem a nyolc-kilenc-tízéves gyerekhadat. Tudom, mire képesek, ismerem a gondolkodásvilágukat is, tudom, mivel lehet őket megfogni. Máskülönben meg hihetetlenül jó volt mesekönyvet írni, még úgy is, hogy közben eltört az ujjam, gyorsan kellett dolgozni, besínelve… […] Nagyon jó volt csinálni. Amikor azt gondolja az ember, hogy szarban van, most minden rossz, akkor előveszi, ír egy-két oldalt, észre sem veszi, hogy elment két-három óra hossza, és készen van egy fejezet, vagy születtek ötletek. Depresszió ellen is nagyon jó. Írjatok mesekönyvet!
Amikor a gyerekregényhez hozzákezdtem, feltett szándékom volt, hogy a fennálló trenddel szembeszállok, és nem lesz vér, nem lesz gyilkosság, agresszió, vagy ha lesz, akkor inkább képletes, szimbolikus lesz, mert a gyereknek meg kell tanulnia a félelmet is, a kaland lényege valamifajta harc. Úgy írtam meg a Trapitit, mint egy háborús vagy kalandregényt, van benne nyomozás meg összecsapás, de egyetlen ütés sem csattan el benne, nincs vér. Így ítélkezem, ha ítélet, akkor az én ítéletem az, hogy olyan jelegű irodalmi művet próbálok meg létrehozni, amely szemben áll a fennálló trenddel (amit jelent a Csillagok háborúja vagy a Harry Potter, ahol a misztika mellett szintén van mindenféle haláleset, gyilkosság), vagy éppen szemben áll a magyar irodalom régi hagyományával, a Móra Ferenc Kincskereső kisködmönéhez hasonló könyvekkel, amiket nagyon nem szeretek, és nem is tenném őket tananyaggá, mert túl sok szorongást keltenek a gyerekekben. Problematikusnak látom az ilyet, mert nem így kell, nem ilyen világban élünk, a szegénység sem ez, vagy nem így.”