Szerzők kategória bejegyzései

Miklya Zsolt – Navigátor

Miklya Zsolt

„Jó fiú voltam. Ami azt jelenti, csendes, szófogadó, a légynek sem árt. (Persze a legyeket nem kérdezte senki.) A felnőttek gondolták, hogy jó vagyok, mert nem nagyon zavartam őket fölösleges érzésekkel és kérdésekkel. Bejártam inkább, és bejátszottam azt a szűk világot, amiben éltem: a kerteket és kertek alját, a dió, eper és gesztenye koronáját, az út menti árkot, vagy a kertünkön túli senki földjét, egy óriási kubikgödröt. És kitágult a világ: volt mély folyóvölgy, vadregényes kanyon, sziklára épült várkastély, repülőbázis, űrkikötő. Voltak játszótársaim is persze, de az igazi társam az volt, amire a tanáraim azt mondták fejüket csóválva: Miklya, már megint álmodozol. Később találtam valakit, akivel tudtam – és tudok már 25 éve – beszélgetni, játszani és álmodni is. Ő lett életem társa, és alkotótársa, a feleségem. Mónika. Gyerekek között éltünk (tanítottunk sokáig), s gyerekeket kaptunk (mind az öt «szerelemgyerek»), miközben magunk is gyerekek maradtunk (amit nem mindig olyan könnyű elviselni). Ma már írásból, szerkesztésből élünk mind a ketten, s próbáljuk nem csak eltartani, össze is tartani népes családunkat. Hol boldogító, hol erőnk felettinek tűnő feladat. Bele is bolondulnék, ha nem segítene a belső beszéd, ami olykor dallam és ének, máskor vers vagy imádság, vagy csak annyi,
amire a felnőttek ma is fejüket csóválják körülöttem: már megint álmodol.”

Miklya Zsolt a Navigátorban>>

Miklya Luzsányi Mónika – Navigátor

Miklya Luzsányi Mónika

„Mesélni minden gyerek tud. Főleg akkor, ha minden este az ágya szélére ül valaki, és mesél neki. János vitézről, Odüsszeuszról, vagy éppen arról a furcsa, dán királyfiról. Néha persze tündérmesékkel is megpróbálkozott anyám, de azokat nem szerettem. A «történetek» számomra ezerszer kalandosabbak voltak. A cserépkályha vöröslő lángjában életre keltek a szereplők. Szinte minden éjjel belealudtam magam anyám történeteibe, és valahogy reggel sem akartam felébredni belőlük. Folytattam őket magamban, s ha hallgatóságom akadt, el is mondtam őket. Anyámnak, álmodó tekintetű nagyanyámnak,
vagy a babáimnak. Végtelen hosszú történetek születtek meg így, de sohasem jutott eszembe, hogy ezeket le kellene írni. Csak amikor magam is anya lettem, s én is mesélni kezdtem a gyerekeimnek, döbbentem bele, hogy a mese, a történet él, és élni akar – az én tudtomon kívül is.”

Miklya Luzsányi Mónika a Navigátorban>>

Mészöly Miklós – Navigátor

Mészöly Miklós

„A Duna-erdő felé, ott húzódott le a Szekszárd és Báta között épített árvízvédelmi töltés, ott volt apám főmérnök. Emlék-kilátó lehet nekem ez, apámék élettörténetének sok fontos mozzanatát szinte egy pillantással át tudtam innen a diófa alól tekinteni, […] kiültem a diófa alá, és próbáltam továbbszőni a mesét. Régen voltam itt, jó pár éve már, még egy diófa is megöregedett azóta. Aztán én is kikoptam a fa alól. […] Az egész ilyen típusú, itteni tájnak a hangulata elképesztően szép volt ezekben a késő őszi hajnalokban, amikor ködkutyák úsztak el a présház ablaka előtt, és a ködből lassan leereszkedő őzek meg egy-két szarvas jöttek a lucernásra legelni. Ez olyan hallatlanul intim és emberi-állati közelségbe varázsolta át a tájat, hogy ha korán keltem föl s ültem le dolgozni, és kinn köd úszott, akkor szinte jelenésszerűen buktak elő a ködből őzek, szarvasok az ablak előtt. Ezek már ismertek engem. Itt elhúztak szépen a ház mellett meg a munkaasztalom mellett,
és mentek át a lucernásba. Volt a mozgásuknak egy olyan térképe és rendje; én nem zavartam őket, ők benéztek, megálltak a gyönyörű agancsukkal, benéztek az írógépemre, és ment tovább az élet.”

Mészöly Miklós a Navigátorban>>

Mészöly Ágnes – Navigátor

Mészöly Ágnes

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki nem tudta eldönteni, mit szeret a világon legjobban. Szeretett hintázni és olvasni. Sajnos egyszerre hintázni ÉS olvasni nem lehet, így rákapott arra, hogy miközben fel-le, előre-hátra repül a hintán, történeteket meséljen, csak úgy, magának. Meg is jegyezte jól, hogy mindenféle történeteket olvasni nagyon jó, de ilyeneket kitalálni mégiscsak izgalmasabb. Aztán, ahogy egyre nagyobb lett, egyre kevesebbet hintázott (mert egyre szűkebb lett neki a piros hinta a játszótéren), ám egyre többet olvasott (ennek köszönhetően kapta élete első, de nem utolsó intőjét: «Tisztelt Szülők! Gyermekük olvasás órán kisregényt
olvasott! »).
Aztán nőtt, növekedett a kislány, és mikor nagylány lett, elhatározta, hogy régész ÉS kamionsofőr lesz. Persze, ilyen szakot egyetlen egyetemen sem indítottak, beiratkozott a Pető Intézetbe, ahol néhány múlva konduktori diplomát kapott (a konduktor az, aki a mozgássérült gyerekeknek mindenféle mókás feladattal segít ügyesedni-okosodni).
Közben egyre kevesebbet álmodozott arról, hogy mint régész, megtalálja Attila király sírját. Aztán egyszer, amikor egyáltalán nem volt már sem kis-, sem nagylány, hanem «komoly felnőtt» és egy csomó gyerek anyukája, de még mindig nem tudta, mit is szeret a legeslegjobban a világon, eszébe jutott, milyen jó is volt régen a hintában ülve történeteket kitalálni. Mivel azonban a kis piros hintába már egyáltalán nem fért bele, kénytelen volt az íróasztalhoz ülni, és ott mesélni, csak úgy, magának. Aztán, ha már ott ült
az asztalnál, le is írta a mindenféle történeteket. Az egykori kislány még mostanában is legalább hat különböző dolgot csinál egyszerre, de legalább tudja, hogy a világon a legjobb dolog: írni.”

Mészöly Ágnes  a Navigatorban>>

Méhes Károly – Navigator

Méhes Károly

„Apró történetforgácsok gyülekeznek bennem, amiket raktározok, dédelgetek – vagy éppen azonnal megírok. Nyilván, egy hosszabb írás, egy elbeszélés, regény napok, hetek, hónapok munkája. De akkor meg az bennük a jó, hogy benne élhetek egy magam teremtette, ismerős és mégis ismeretlen világban, aminek a története majdnem «bármerre» kanyarodhat, függ is tőlem meg nem is. Jó ilyenkor írni, és az írások közti szünetekben is töprengeni, figyelni arra, ami zajlik bennem és körülöttem, hiszen élni kell, és lehet, hogy egy délelőtti írásadag után délután látok-hallok-élek meg olyasmit, ami apró motívumként továbbviszi az egészet. Szerencsére, mindenkinek az élete történetekből áll, még azé is, aki erre sosem gondolna, csak oda kell rá figyelni.”

Méhes Károly a Navigátorban>>

May Szilvia – Navigátor

May Szilvia

„Az inspiráló környezetet Szentendre jelenti, ahol egy kövér macska és két tyúk társaságában élek. Noha nem vagyok nagy rajzfilm-rajongó, részt vettem egy rajzfilmsorozat forgatókönyvének megírásában (Ez kész! Pénz! , 2006.) és kedvet kaptam a mesék bensőséges és szabad világához. […]
Pudlimásszal Pomázon találkoztam, a HÉV pénztárnál állt sorban. Annyiramegtetszett, hogy hangosan felkiáltottam. Ekkor az előttem álló hölgy szemrehányóan megfordult, és azt mondta, hogy ez egy karambolos kutya, akit elsodort a kamion. Ő volt a gazdája (amúgy nem Pudlimásznak hívták), és amíg magyarázott, a kutya a csálé füleivel és a bölcs, tartózkodó tekintetével végig engem nézett, ahogy csak a sokat megélt kutyusok tudnak nézni.
Hát ő megmaradt a fejemben. […]
Apám nagy barkácsoló volt, én magam is szeretek fúrni-faragni. Sőt, most jövök rá, hogy gyűjtögetni is, szép tárgyakat – szóval ezek szerint bennem is folyik egy kis Imbusz-vér. Mondanom se kell, hogy szeretem a régi vágású mesterembereket, mikor Évával egyszer összejöttünk egy munkamegbeszélésre, előtte órákig álltunk a kávézó melletti üvegcsiszoló ajtajában, és csak bámultuk, hogy a mesterek hogyan díszítik kézi csiszolóval a kristálypoharakat. Ma már egyre kevésbé lehet belelátni ezekbe az alkotói folyamatokba, hiszen a nagy üzemek el vannak zárva előlünk és a gyerekek elől is, de én remélem, hogy azért mindig maradni fog néhány kisebb műhely, garázs – és nem csak a mesekönyvekben.”

May Szilvia a Navigátorban>>

Markó Béla – Navigátor

Markó Béla

„Verset írni és barkácsolni szerettem a legjobban, amióta az eszemet tudom, gyermek- és
kamaszkoromban, de még azután is. Világmegváltó költészet és szórakozásnak, pepecselésnek tekintett kísérletezés, fúrás- faragás, szegelés, kalapálás, oldás, kötés, kavarás, keverés: hogy jönnek ezek egymáshoz? Megmondom!
Annak örültem mindig, amikor a ház körül található véletlen anyagból, elhullt csavarból, darabka huzalból, parafadugóból, cinezett bádogból összejött valami, egy villanycsengő például. Nem előregyártott elemekből, hanem ami éppen szemembe ötlött, kezembe akadt. Valahogy így vagyok a verssel is. Legelső művem, amelyet hatéves koromban egy füzetbe beírtam, így kezdődött: „Kinézek az ablakon, / s mit látok az udvaron? / A sok gyermek szánkázik meg korcsolyázik, / a nagy télben mind vidáman játszik.”
Ne a sete-suta ritmusra, ne a ragrímekre tessék figyelni, hanem az igényre: le kell írni, amit látunk. Észre kell venni, papírra kell vetni a világot. Működő szerkezetet, verset kell alkotni abból, ami körülöttünk van. Még a hetvenes-nyolcvanas években nagyobb gyermekeimmel, Bálinttal és Eszterrel úgy jártuk az erdőt, mezőt, vasárnaponként a marosvásárhelyi állatkertet is, hogy a véletlen látványból, tücsökből, tigrisből, púpostevéből vers lett azután. Mostanában pedig kisebbik fiammal, a tízéves Balázzsal nézzük télen-nyáron apró kertünket, figyeljük a szamócát, almát, körtét, orgonát, magnóliát, sáskát, verebet, ki-kimegyünk ismét az állatkertbe, és utána sokszor lesz vers a látottakból.
Ennyi a költészet titka: hozott anyagból dolgozik a költő, csak tudni kell, mit mire lehet használni.”

Markó Béla a Navigátorban>>

Marék Veronika – Navigátor

Marék Veronika

„Gyerekkorom egyetlen hosszú játék volt, és abban reménykedtem, hogy sose lesz vége. Amikor pályát kellett választanom, nem tudtam, mitévő legyek. Annyi minden érdekelt!
Sokmindent ki is próbáltam – ám a sors elterelt a tévutakról, s egy különös lehetőséget adott: a könyvkészítést.
Kitalálom, megírom, megrajzolom – kell-e ennél jobb játék? Szerencsére a gyerekek jól fogadták a könyveimet – s ezzel eldőlt a sorsom. Sok-sok könyvem jelent meg, írtam
meséket, bábjátékokat, tévé- és rádiójátékokat, filmforgatókönyveket.
Játszom egész életemben.”

Marék Veronika a Navigátorban>>

Lászlóffy Aladár – Navigátor

Lászlóffy Aladár

„Az ember persze, egy percig sem gondolja komolyan, hogy a poézisnek valóban lemegy a napja. Hiszen a világ birtokbavételében, szépítésében ez egyik legfontosabb dolga. Semmivel sem kevésbé fontos, mint, mondjuk, szerelmeskedni, háborúzni, pénzt gyűjteni, hatalmat gyakorolni. Liszt Ferencnek olyan gyönyörűen hajlékony ujjai voltak, hogy akár agyagedényeket is formázhatott volna velük, de úgy működött a füle, hogy inkább
zongorabillentyűkön gyakorolta a korongolást. Én nem tudok sem zongorázni, sem agyagot formálni, de esetleg képes vagyok a nyelv permutációival, kombinációival olyan szöveget létrehozni, amely találkozik kortársaink gondolatszomjával.
S ha ezt, mondjuk, iróniával vagy játékosan teszem, az csupán azzal magyarázható, hogy ilyen a «billentésem », az «ecsetkezelésem». Erre vagyok képes, szamár volnék tehát, ha nem csinálnám.”

Lászlóffy Aladár a Navigátorban>>

Lakner Judit – Navigátor

Lakner Judit

„Amikor este nyugalom van, és mesére kerül a sor, a gondolatok óhatatlanul elkalandoznak abba az irányba, amerre szeretnének kalandozni. Ebből a feszültségből és megnyugvásból, ami este a gyerek mellett adódik, keletkeztek a mesék. Inspiratív a hallgatás, az ő puha és lélegző jelenlétük, ami egyfajta ritmus is. Megvan bennük a naiv érdeklődés, és még közvetlen érintkezésben állnak a legfontosabb dolgokkal. Még nincsenek védőburokban, ki vannak téve a sötétnek és a félelmeknek.
[…] Hiába mondja Weöres Sándor, hogy «ne félj, ne félj, harmattal jő az éj, a Tigris és az Egyszem nem él». Mert hátha az a Tigris meg az az Egyszem mégis él. Mégiscsak az a valószínű, hogy él, mert különben nem lenne a sötétség olyan félelmetes. És hátha az a pókháló mégiscsak kígyó.
Nagy szerencsém, hogy nagyon érdekes és tekervényes agyú gyermekeim lettek. Velük együtt mesélni mindig rettenetesen kihívó volt. Az, hogy ők mit adtak hozzá, mit rendeltek egy meséhez, az mindig meghatározó volt. Közös alkotás. Ha közel fekszik az ember a gyerekhez, és ha jól ismeri őt, akkor teljesen az agyára lehet szabni a történetet, akkor meg lehet találni a réseket, és meg lehet tudni, hogy mi az, ami most rettenetesen izgalomba hozza, mi az, amitől kacagni fog, és mi az, amitől búsulni fog. Az, hogy olyan hangszeren játszhat az ember, mint a gyermekének az agya, az nagyon jó ötleteket ad.”

Lakner Judit a Navigátorban>>