Németh Zoltán

„Én legszívesebben lírai idiotizmusnak nevezném ezt a könyvet, hiszen nem képes kilátni önmagából, a nyelv zárt osztályának lakója, s ráadásul még élvezi is saját korlátoltságát. De hogy visszatérjek a kiindulóponthoz: az egész könyvet az inspirálta, hogy egy influenzajárvány idején belázasodott a fiam, s poénokat kezdtem gyártani a szórakoztatására, figyelemelterelés céljából.
Ennek nyomán neki gyakran jobb poénjai lettek, mint nekem, ezeket aztán beledolgoztam néhány versbe is. Hát így lesz a betegségből játék, a bacilusból imbecilus. […]
Gyerekkoromban egyrészt ornitológus, másrészt erdész szerettem volna lenni, az archeológus pályán kívül. Ma is meg tudom különböztetni a tövisszúró gébicset a meggyvágótól, vagy az őszapót az erdei pintytől. De ebben a viszonyban benne van mind az ember, mind az állat létének tragikuma. Az emberé, amely kiemelkedett az állatvilágból, kiirtotta legközelebbi rokonait, s teljesen egyedül maradt. S az állaté, amelyik lemaradt a fejlődésben, elveszített egy versenyt, s mintegy negatív lenyomatként működik, kimondatlanul is egy alacsonyabb rendű létformaként. Ennek a kettős viszonynak a feloldhatatlan tragikumára a könyvemben is utalok néhány helyen. Hiszen az állat képtelen megszólítani bennünket, képtelen használni a nyelvünket. Az állatos verseskönyvem éppen ezért legalább annyira a kiszolgáltatottság könyve is, mint a felhőtlen humoré és paródiáé.”

Németh Zoltán a Navigátorban>>

Nagy Bandó András

„Figyelek, mint Micimackó, jövök- megyek a világban, és el-elhallgatok ezt-azt a gyermekektől, meg a szüleiktől. És figyelem a gyermek-szülő kapcsolatokat is. Emlékeim,
épp, mert magam is nagyapává lettem, azonosak a velem egykorú nagyszülők emlékeivel, így szerencsésen rajzolódik ki versemből ez a nosztalgikus vonal is, az idősebb generáció nem kis örömére. Amikor pedig madarakról, pókokról, meg ganéjtúró bogarakról írok, az orfűi természetes környezet az ihletadóm.
Udvarunk vendégei a feketerigók, a kanárik, a sármányok, a cinkék, a verebek, mátyásmadarak, meggyvágók, ökörszemek és a tengelicék, de jöttek már ide szájtáti vércsék is. Fölkínálták magukat, figyelhettem őket, és már csak írnom kellett róluk.
Mélyről érkeztem, és most sem gondolom, hogy szédítő magasságban lennék. A «csúcsra jutottam» állapot mindig zavart, mert onnan már csak lefelé lehet menni. Egy fennsíkra érkeztem – ebben hiszek, és szeretnék még elidőzni ezen a tájon.”

Nagy Bandó András a Navigátorban>>

Nádori Lídia

„Budapest közepén lakom a férjemmel és a fiaimmal, egy olyan utcában, ahol egyetlen szomorúfűzfa van összesen. Fordító vagyok, ami azt jelenti, hogy kinyitok egy német nyelvű könyvet, és addig be se csukom, amíg le nem írom magyarul.
Szeretek dolgozni, olvasni, énekelni, a földön ülni, úszni. Szeretek még: a Balatonnál lenni, kertészkedni, nézni a kertünket. Akkor miért élek Budapesten? (A Balatonnál sokkal több fűzfa van!) Talán mert a családom ragaszkodik Budapesthez, én pedig a családomhoz.
Mindenesetre azt az egyetlen szomorúfüzet Budapest közepén igazán meg tudom becsülni, mert mesét írtam róla. Pontosabban nem róla, hanem egy kisfiúról, aki szeret fölmászni rá. Így született a Sárkány a lépcsőházban című könyvem.”

Nádori Lídia a Navigátorban>>

Lugosi Viktória

„Amikor hat éves voltam és az iskolában még nem tanultuk meg az összes betűt, akkor a hiányzó « g » és « j » betű helyét kihagytam a leírt történetekből. Az anyukám így is megértette, igaz elhűlve olvasta, hogy juthatnak egy kedves kislány eszébe ilyen véres
gyilkosságok. Amióta felnőttem a békésebb figurákat szeretem.
Hümmögő az én bölcs kis zöld erdei lényem szemüvegtokban alszik, lexikonjaiból és az internetről tudományos alapon minden megold, Empillával, a mókussal lakik egy vacokban, akit azért hívnak Empillának, mert már gyerekkorában is folyton a tükör előtt
állt, fésülte a farkát és kunkorította a szempilláját, de akkoriban még nem tudta kimondani a « szö » hangot, ezért a szemillájára azt mondta Empilla. Elválaszthatatlan baráttá lett lakótársukkal, Peppinoval, az ügyes sirállyal és Bogumillal, a kicsit gyengeelméjű zsiráffal forgatnak filmet, foglalnak szigetet, és ha kell, megmentik a bajba került kockás pokkavákat.
A fiaim az első olvasóim és edzésben is tartanak. A kisebbik a fürdés közben még ma is rendre követeli a saját személyre szóló meséit. Ilyenkor kapok néhány szót és abból kell történetet kanyarítanom. Tekintettel arra, hogy a feladat sosem könnyebb – mint mondjuk lézerkard, Forma 1-es pilóta, nokedli, gördeszka és iniciálé – nem mindig a gőztől izzadok.”

Lugosi Viktória a Navigátorban>>

Lázár Zsófia

„A Pál utcai fiúkból meg Csele, a gigerli a kedvencem, mert borzasztóan tetszik az a szó, hogy «gigerli », meg az, hogy szétszedte a tankönyveit, és csak azokat a lapokat vitte magával a suliba, amelyekre épp szüksége volt aznap, mert derogált neki, hogy dagadt iskolatáskát cipelve menjen végig az utcán. Én lány vagyok és sajnos nem lehetek gigerli, de ezt azonnal átvettem tőle, és «na most úgy csinálok, mint Csele!» felkiáltással kioperáltam a második világháborút a törikönyvből, ami igen könnyen ment, mert a tankönyvek már az én iskolás koromban is hajlamosak voltak maguktól szétesni.
Csele módszerének széles körben való elterjesztése talán megoldaná azt a problémát is, hogy a kisiskolások a megengedett három kiló helyett sokszor öt kilót cipelnek a hátukon…”

Lázár Zsófia a Navigátorban>>

Lázár Ervin

„A mesefigurák általában vagy az én gyermekkoromból származnak – idevalók, erre a vidékre, amit látunk –, vagy pedig a saját gyermekeim, esetleg más gyerekek a kitalálói.
Ővelük közösen alakulnak ezek a mesék. Én a gyerekektől tanultam a legtöbbet. Ők még nagyon egyénien látják a világot, amit aztán a felnőtt valahogy elfelejt. Ha én hallok egy mondatot vagy egy történetet, amit a gyerek előad, akkor ráébredek – úgy gondolom – arra a gyerekkori világra, amiből megszületnek a mesék.
A Berzsián és Dideki című könyv úgy született, hogy középső lányom, Fruzsina – aki akkor két és fél, hároméves volt – a gyerekverset mondogatta: «Csigabiga, gyere ki! Ég a házad ideki. » S valahogy furcsán tartotta a szünetet. Azt mondta, hogy «…ég a háza – dideki ». Rákérdeztem: «Kinek a háza ég? » Azt mondja: «Nem érted? Hát a Didekié. » S ekkor, itt már megvolt a Dideki. Egyik szobánkban pedig lógott a falon egy Berzsenyi-kép. Ő, ugye, egy elég szigorú ember. Lányom jött át hozzám, s majdnem sírt. Kérdeztem: « Mi a baj? » «
Nagyon csúnyán néz » – válaszolta. « Ki? » Azt mondja: « A Berzsián ». – Mármint
Berzsenyi képe. Ekkor ezt is leírtam. Ebből lett aztán a Berzsián és Dideki. Valószínű az egész történet csak később született meg hozzá, s ha nincs ez a két név, akkor a meséből sem lesz semmi.
De nem mindig születik így a mese, hogy előbb van meg a hősök neve. Van úgy, hogy fordítva jön létre, s olyankor a mese címe is sokkal később alakul ki. Lehetséges, hogy a történetnek megvan a magja, megvan egypár fordulata, ám a hősöknek még nincs nevük.”

Lázár Ervin a Navigátorban>>

Muskát Zsuzsa

Író, költő. Könyvkiadó és nyomdász családban született. Középiskolai tanulmányai után nyomdászatot és tipográfiát tanult. Volt a Tankönyvkiadó, az Akadémiai Kiadó szerkesztője. Ebben az időben kezdett el szerkesztői munkája mellett novellákat írni. A 80-as évek elején Nemes Nagy Ágnes hatására és ösztönzésére fordult a gyermekirodalom felé. Két meseregénye után (A Holdjáró, 1983; Pepe és barátai, 1986) jelent meg gyerekeknek írt verseskötete.

Muskát Zsuzsa a Navigátorban>>

Mirtse Zsuzsa

„Már kicsi koromban is mindig írtam, arra, ami éppen a kezem ügyébe került: papírra, ablaküvegre, kaviccsal a folyóparti homokba. Ahogy nőttem, rájöttem, hogy a mese az a műfaj, amiben igazán otthon érzem magam. Bármibe fogok, előbb utóbb mese lesz belőle. Ezt a csomagot kaptam a jóistentől, s én örömmel fogadom el, hogy ebben kell alkotnom.
A magam nevelésére írom a meséket, mert bevallom, hogy én is rettenetesen tudok viselkedni, meg félni is szoktam ám a világban! Sőt, léteznek rosszak, gonoszak, sárkányok. Nem feltétlenül odakinn, a külső valóságban, hanem idebenn, a lelkünkben. Fájdalmak, félelmek, nagy, égig érő akadályok – ezeket mind le kell küzdenünk. Minden szereplő belőlem hasad ki: lehetek hazudós, ám világszép sárkánylány, megalkuvó, lusta tündérlány, sőt, a kétarcú király is talán én vagyok. Lehet, hogy e mesékben is az egyes részeim csatároznak egymással? A meseírás segít nekem abban, hogy mindig a jobbik felem győzzön a rosszabbik felett. Mert mint minden mesének, ezeknek a történeteknek is az a dolguk, hogy rendet tegyenek a világban, hogy a mese végére valahol mindig kisüssön a nap. Csak észre kell venni, hogy hol derűs az égbolt felettünk. De ehhez fel kell emelni az arcunkat időről időre az ég felé.”

Mirtse Zsuzsa a Navigátorban>>

Mosonyi Alíz

Író. A konzervatóriumi zenei tanulmányok után újságíróként dolgozott.
Írt verseket (Retekorrú király, 1973; Éhes vagyok, 1975), színpadi műveket, rádiójátékokat, animációs filmforgatókönyveket is. 1973 óta publikál gyerekkönyveket.

Mosonyi Alíz a Navigátorban>>

Mikó Csaba

„Mikó Csaba élete legendák és találgatások tárgya. Alig több, mint tíz éves, amikor egymagában bejárja a vadnyugatot. Itt éri élete első meghatározó élménye: szerelmes lesz Winettou húgába. Ez a váratlan és ellentmondásos esemény megzavarja, s évekig mást sem csinál, csak papírokat ír tele.
Emiatt környezete sokáig – tévesen – költőnek hiszi, amit korlátokat nem tűrő természete nehezen visel. Őt is, mint minden valódi kalandort, leginkább az idegen földrészek felkutatása izgatja, ezért egy esős, őszi napon eltűnik a nyilvánosság elől. Életét attól kezdve a valóságtól elrugaszkodva éli. És bár ugyan többen váltig állítják, hogy földönkívüli akar lenni, míg mások esküsznek arra, hogy a londoni Big Ben órájának
nagymutatója, ezekre a szóbeszédekre semmi bizonyíték. Így a közmegegyezés szerint Mikó Csaba valójában Old Shatterhand, és boldogan él Nso Csival egy ezüsttóparti házban.”

Mikó Csaba a Navigátorban>>