Podmaniczky Szilárd

„Amióta az eszemet tudom, mindig a nyelvvel foglalkoztam. Amikor még nem tudtam írni, és édesanyám mellett ültem a tsz irodán a napközi után, már akkor is papírhegyeket rajzoltam tele mindenféle ákombákomokkal, és kétpercenként dugdostam édesanyám orra alá, hogy ez jelent-e már valamit. S amikor egy idő után azt mondta, hogy ennyi elég, és ez már jelent, akkor megnyugodtam. Nyolc-tíz évesen írtam az első verseimet egy kis füzetbe, aminek egyik oldalára bélyegeket ragasztottam, a másikra írtam a verseket. De nagyon sokáig nem volt semmilyen előképem arról, hogy ez irodalom lenne. Egészen huszonéves koromig nem derült ki számomra, hogy amit én csinálok, az lehet irodalom is. Irodalomból például majdnem megbuktam, mert mindaz, amit ott olvastam, nem állt összhangban azzal a fajta szórakozással, szabadsággal, ahogy én a nyelvvel szórakoztattam magam. […]
Egyik kedvenc játékom volt gyerekkoromban, hogy fölírtam száz kérdést és száz választ, aztán szétvágtam az összetartozó kérdés-válasz párokat és külön összekevertem a
kérdéseket és külön a válaszokat. Órákig lehetett húzni belőle a kérdést és találomra a válaszokat, s csak évekkel később derült ki, hogy a nagy francia szürrealisták használtak ahhoz hasonló módszereket, amivel én gyerekkoromban játszottam.”

Podmaniczky Szilárd a Navigátorban>>

Petőcz András

„Nagyon korán eldöntöttem, hogy író leszek. Ötéves voltam, amikor apámnak azt mondtam, hogy «a költő munkát választom». És ehhez az elhatározásomhoz ragaszkodtam is mindig. Néha nehéz volt. A legjobb barátom például autószerelőnek készült. Kicsit furcsán néztek rám a többiek, amikor én meg azt mondtam, hogy «író leszek».
Eddig mintegy 30 könyvem jelent meg, ezekből 6 gyerekkönyv. A gyerek bennem/bennünk van: fantasztikus élmény gyerekeknek írni. A jó gyerekvers, gyerekeknek szóló
történet mindenkihez szól – ennyivel több, mint a felnőtteknek szóló mű. Azt gondolom, hogy a nagy klasszikus művek között a Micimackó, A kis herceg, vagy éppen Salten Bambi című regénye olyan örök élmény, amit semmivel nem lehet pótolni. Ha az ember ilyen művek nyomába indul, az már önmagában nagyszerű érzés.”

Petőcz András a Navigátorban>>

Péterfy Gergely

„Amikor Misi fiamnak írtam a Misikönyvet, az volt a kérdés, hogy vajon képes vagyok-e egy olyan könyvet írni, ami az ő élethelyzetére, problémáira reflektál. Tudni akartam, lehetséges-e így jobban hatni rá, mintha leültetném és kiselőadást tartanék neki az élet nagy kérdéseiről vagy csak egyszerűen hagynám nőni, mint a gyomot. És azt hiszem, igazam lett, a terv, hogy ezzel a mesével átvihetek valami személyre szabott üzenetet, többé-kevésbé bejött. Most, hogy Emma lányom kamaszodni kezdett, lenyűgözőnek találom azt az érzelmi viharzást, ami egy tízéves lány lelkében ilyenkor zajlik. Érzem azt a különbséget, ami az én lelkem és az ő lelke között fennáll, meg élesen érzékelem a határaimat, hogy férfifejjel-férfiérzelmekkel meddig vagyok képes/ képtelen ezt felfogni, de most minden igyekezetem arra irányul, hogy átérezzem és megértsem. […] A barátságok, a barátnők, a korai szerelmek megélése, a világnak az érzelmekkel átszőtt érzékelése lenyűgöz, nemcsak mint apát, hanem feladat elé állít mint írót is. Eldöntöttem, hogy olyan mesét, olyan történetet próbálok írni, amit tisztán az érzelmek mentén mondok el, és az érzelmekre építek: olyan érzelmekre, amelyek a lányom életében számomra és most a legfontosabbaknak látszanak. A Pannon Mesében – ez nem a végleges cím, inkább csak amolyan alcím – mindenki nagyon erős, szélsőséges érzelmi állapotban van vagy előbb-utóbb abba kerül. Ismeretlen terep ez számomra, őszülő epikureusnak, emberileg és irodalmilag is.”

Péterfy Gergely a Navigátorban>>

Paulovkin Boglárka

„Gyakran magam is tervezem az általam illusztrált könyveket, természetesen a saját képeskönyveimet is én „raktam össze”. Az általam tervezett könyvek közül a Kerge ABC-re vagyok a legbüszkébb. 2008-ben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete vizuális művészeti tagozatainak GYERMEK-JÁTÉK pályázatán dicséretben is részesült. Szép tervezői kihívás volt, ráadásul illusztrátorként is kísérletezhettem benne: jó néhány képet készítettem hozzá, amiknek a stílusa teljesen eltér a már megjelent mesekönyveimből ismert grafikákétól. Az új utak pedig még mindig nagyon izgalmasak számomra. Háztartásomból vett példával élve: gyakrabban és könnyebben találok ki teljesen új ételeket, mint hogy kétszer ugyanúgy megfőznék valamit. Persze, azért vannak olyan biztos receptek, amiken legfeljebb csak kis változtatásokat teszek, hiszen már bizonyították, hogy « működnek ». A konyhában ilyen például az áfonyás csirke, a rajzasztalon pedig a színes alap, a száraz ecset, az akrilfesték, a markáns kontúrok.
Mielőtt rátaláltam volna a mesekönyv készítésre, autonóm grafikákat rajzoltam, festettem, amik mögött mindig ott bujkált egy-egy el nem mesélt történet. Sok közülük az Élet és Irodalom hetilapban jelent meg – e rajzok által ismertem meg például Kiss Ottót, aki az újságban látott munkáim alapján gondolta úgy, hogy az ő Csillagszedő Márióját is jól el tudnám mesélni rajzban. Talán valahol még várnak rám felnőtt-mesék, mesekönyvek is…
A könyveimben élő Katica, Róka, Egér, Picur és a többiek mellett otthon is van két mesehősünk: Ámon fiam tizenkét éves múlt, Ábris pedig kettő.”

Paulovkin Boglárka a Navigátorban>>

Parti Nagy Lajos

„Úgy jött, hogy a Banga megtalált a fiókjában egy 25 évvel ezelőtti pakkot különböző országokból származó mesékkel és a mesékhez készített rajzaival, melyeket még egy pályázatra adott be anno, de akkor nem lett belőle semmi. Tavaly kitalálta, hogy kéne ebből csinálni valamit közösen. Mármint hogy kezdjek valamit a mesékkel, írjam át. Őszintén szólva nem voltak túl érdekes mesék. Véznácska, jégszürke történetek voltak, nem éppen invenciózus fordításban. A kiadómnak, a Magvetőnek megtetszett az ötlet, hogy legyen ebből egy könyv, és akkor nem volt mese, kénytelen voltam nekiállni. […] Nem akartam nagyon belenyúlni a cselekménybe, a nyelvbe annál inkább. Mindenekelőtt fazont akartam adni, egységes tónust. Mondhatnám, átdíszítettem, remélem nem -túl, hisz egy effajta történetet kockázatos túldíszíteni, mert akkor összeroskad. Továbbá beleloptam a történetekbe mintegy a magam szórakoztatására, ezt-azt, a portugál mesében nyilvánvalóan nem szerepelt kalauz, a finnben érintős képernyő, és így tovább.
A kulturális jellegzetességek az eredeti fordításokban nem igazán érződtek, én sem törekedtem erre, legföljebb jelzésszerűen. A japán mesében mint valami értelmét veszített varázsszó, elhangzik egy «elcsángózott» japán káromkodás, az orosz mesében vodkát isznak, a finnben helsinki huszárok említtetnek, ilyesmik. […]
Ez a könyv akkor jó, ha egyszerre tetszik gyerekeknek és felnőtteknek. A gyerekek megkapják az ismerős fordulatokat, és közben észrevesznek furcsaságokat. Ideális esetben gyámbásznak a nyelvben. Mancsolnak, dagonyáznak, ha úgy tetszik. Érzik, hogy anyag.”

Parti Nagy Lajos a Navigátorban>>

Pálfy Julianna

„Hol volt, …? A vasfüggönyös Óperencián túl, egy Csap nevű városkában születtem. Akkoriban még sok magyar élt arrafelé, de útba esett és jövet-menet sok nép megtelepedett ott s mindnyájan a Nagy Unió közös nyelvén kezdtek beszélni. Én, már kiskoromtól csak a «művészetek» iránt voltam fogékony. Mikor nagyobbacska lettem, beleszerettem a moziba és filmes akartam lenni, ha az az iskola nem lett volna még héthatárnál is messzibb, és kedves édesanyám ne féltette volna annyira az ő leányát. Így
hát festőiskolába mentem, hogy mégiscsak legyen közöm a képekhez.
Teltek, múltak az évek, és voltam én iparművész, festettem plakátot, templomot, terveztem újságot és írtam is. Egy szép napon aztán a nagy Unió felbomlott, a vasfüggöny határ meg átjárható lett. Akkor mi útra keltünk: én, a fiam, a lányom meg a párom. Némi bolyongás után megtelepedtünk a Vértes alján és most boldogon élünk, míg meg nem halunk. Egy másik Unióban.”

Pálfy Julianna a Navigátorban>>

Orbán Ottó

„1938-ban költöztünk új lakásba. Kétéves voltam, a költözésre nem emlékszem. Előző lakhelyünkre, a Szondi utcára, ottani, erkélyes lakásunkra sem. Amire emlékszem, az nem is egészen evilági. Süt a nap, fényárban úszik a szoba. Előttem a vasárnap reggelihez fölterített végtelen, fehér abrosz, az abroszon gőzölög a habos kávé. Apám, aki világéletében bolondult a kovászos uborkáért, a habos kávé mellé is azt eszik; átnyúl az asztalon, az uborkát beleejti a kávéba, fröccsen a barna-fehér lé, a falon folyik a kávé,
[…] Apám szélesen nevet, kilátszanak nagy, fehér fogai. Élek a világfényben, egy szék támlájával enyhén az asztal széléhez szorítva, Ottónak hívnak és Nádor utca 14-nek, és kérek uborkát én is. […] habos kávéval és nevetéssel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, elkezdődött.
Az én időm persze. A szüleim ekkorra már megéltek ezt-azt.”

„Ritkán pofoznak, akkor is van rá ok, jó helyem van. Időnként megállok a zöldben, a zúgó fák alatt, tüdőre szívom a világot, átfúj rajtam a szél, könnyű vagyok, ha nem is igazán, de azért mégis, hisz nem vagyok otthon, itt minden ideiglenes, tartson bár évekig, a lényegem nem érinti, a lényegem a súly, ami itt van bennem, hallom a szamárordítást, á-iá-iá-iá, a szél mögül szól, a lomb mögül, mindezt már VALAKI látja, és többé már sohasem az idő kezdetén, megszülettem, kész vagyok, ÍÍÍJÚÚÚ, mennydörgésből és bérházból gyúrtak, arcomról hullik a vakolat, ez már csak a folytatás. Tanárom szerint búskomor vagyok, pedagógiai probléma. Majd verseket író csodamajom. Le a városba, föl a Rádióba, sodor a szánalmas hírnév.”

Orbán Ottó a Navigátorban>>

Orbán János Dénes

„Nagyon messze, Erdélyország legkeletibb nagyvárosában születtem. Székely vagyok, és van bicskám is. Tíz felnőtteknek szóló könyvem jelent meg, a Búbocska című ördögregény eleddig az egyetlen gyerekeknek is szóló könyvem, ezen kívül még két mesét írtam, a Lajos a lajhárt és a Misimackót − ez utóbbit székely nyelven. A Búbocskából bábjátékot és színdarabot is írattak velem, sőt, ördögmusicalre is kaptam felkérést.
Tervben van a következő ördögregény is, a Kutykurutty, melynek főhőse egy kutyává változtatott manó és egy békává változtatott boszorkány furcsa fiókája. Előtte azonban be kell fejeznem egy könyvet, melynek címe: Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek. Ugyanis nekik is szükségük van mesékre.
A Kincses Kolozsvárott élek, 192 szobanövény és egy szépséges ördögkisasszony társaságában. Egy könyvkiadót igazgatok, amely fiatal írókat indít el a pályán, de időnként kiad egy-egy gyönyörű gyerekkönyvet meg a Cimbora nevű gyerekirodalmi folyóiratot is. Van egy pompás kávéházam, a Bulgakov, ha megnőtök, gyertek oda kávézni!”

Orbán János Dénes a Navigátorban>>

Nyulász Péter

„VERS
BUSAИ FEKSZEИEKE A LEVELEK AИYÁMOAИYÁ SZERETLEK
ИAGYИ ÉИ ! AИYUKMUGORJИYAKAMBA NAGYON SZERTLX A
BUSAN FKVŐ LEVLK JARИAK AZ ESZEBE
VÉGE A VRSNEK”

Ez volt az első gyerekversem. Anyák napjára született, és még nem egészen voltam ötéves, amikor írtam. Igazi gyerek vers volt tehát, és persze így sikerült lejegyezni, hiszen akkor még nem tanítottak meg írni.
Azután az iskolában megtanítottak írni, és akkortól nem írtam gyerek verset, de nagyon sokáig gyerekverset sem. Jobbára csak dolgozatokat, később pedig újságcikkeket, tudósításokat meg elemzéseket – sokszor nem is tollal-ceruzával, hanem mikrofonnal. Innen visszanézve csupa fantáziátlan dolgot, amilyeneket a felnőttek szeretnek. Olyasmi történet ez, ahogyan az elefántot nyelt kígyó rajzával járt Saint-Exupéry: mindenki kalapnak látta a képet – míg csak a Kis herceggel nem találkozott.
De aztán egyszer csak érkezett hozzánk egy kis hercegnő, majd egy kis herceg is (azaz apuka lettem), s bennük új közönségre leltem. Márpedig a gyerekek nem szeretik a fantáziátlan dolgokat. Ezért attól fogva – ha csak tehetem –, ilyetén dolgokat írok: gyerekverset, mondókát, mesét, kitalálós versikét. Gyermeki fantáziával töltve – amennyire csak tőlem telik.”

Nyulász Péter a Navigátorban>>

Nógrádi Gábor

„Gyerekkori naplójegyzeteim szerint mindig költő, illetve író akartam lenni, de ezt nem mertem akkoriban bevallani. Hetedik-nyolcadik osztályban mindenkinek azt mondtam, hogy újságíró leszek. Azt könnyebben elfogadták.
Ehhez a foglalkozáshoz sem vezetett azonban könnyű út. Nagy kacskaringók után, huszonkilenc évesen kerültem az Új Tükör című kulturális magazin szerkesztőségébe, és újságíró voltam 16 évig…
Az álmok majdnem mindig megvalósulnak, ha nagyon akarjuk. Emlékszem például, hogy tíz éves koromban, amikor Pesten nyaraltam, elhatároztam, ha nagy leszek, a Duna partján fogok élni egy kis házban. Több, mint negyven év telt el azóta. Ezt az önéletrajzot Nagymaroson írom egy kis házban. A ház ablaka a Dunára néz…”

Nógrádi Gábor a Navigátorban>>